Adventi hírnök: friss fenyőág, lobog már két kis gyertyaláng!
Ha zörget Jézus, jól figyelj ám, betér a szívünk ajtaján!
Ujjong a szívünk, dalra gyúl, nincs már messze az Úr!
A második gyertya az adventi koszorún a zsidó népet szimbolizálja, amelynek Isten megígérte, hogy közülük származik majd a Messiás. A zsidó népet pedig reménnyel töltötte el ez az ígéret. Így hát a második gyertya egyben a REMÉNY jelképe is.
Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben így ír a keresztény reményről:
"Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli. Az a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan." (Róm 8,19-25)
Ennek kapcsán Szent Ciprián püspök és vértanú a következő gondolatot írta:
„Vágyakozás és türelem szükséges, hogy ami bennünk elkezdődött, azt be is töltsük, és amit remélünk és hiszünk, azt Isten segítségével el is nyerjük.”
A NÉGY GYERTYA TÖRTÉNETE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első:
– Én vagyok a BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra. A második azt mondta:
– Én vagyok a HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
– Én a SZERETET vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.
Ezzel ki is aludt. Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
– De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
– Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Meg tudjuk-e gyújtani a magunk koszorúján a többi gyertyát? Mi tudunk-e másnak a szívében reményt kelteni? Reméljük-e, hogy azok között leszünk, akik elnyerik az üdvösséget? Reméljük-e, hogy egykor majd színről-színre látjuk az Istent?
Reméljük-e, hogy nincs messze az Úr?