„Ezért mondom nektek, hogy ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek.” (Mk 11,24)
Felejthetetlen élményben volt részem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (továbbiakban: NEK) kapcsán: énekelhettem a több mint 2000 fős kórusban a zárómisén. Már abban is nagyon megtapasztaltam a Gondviselő Szeretetet, ahogyan ide eljutottam, de a most következő vallomás már magáról az eseményről fog szólni.
A NEK egy kimondottan napos, ám szeles idő alatt zajlott. Sikerült is a hét közben megfáznom. A torkom nem fájt, hála Istennek, köhögni sem köhögtem, ellenben prüszköltem, és megállás nélkül az orromat fújtam.
kép forrása: felvidek.ma
Az igazat megvallva nem állok túl közel a karizmatikussághoz. (Pedig állhatnék!) A csütörtöki katekézisen éppen egy karizmatikus hölgy, Mary Healy tanúságtételét volt szerencsém végighallgatni. Ő megkapta a gyógyítás karizmáját, de hangsúlyozta, a lélek gyógyítása az elsődleges a megbocsátással, aztán következik a test. Az őt hallgató kb. 5000 ember, az előadás végén együtt imádkozott. Ekkor felderengett bennem a tavalyi kisebb testvér tábor egyik szentségimádása, ahol gyógyulásokért imádkoztunk. Akkor nagyon idegen volt, de mivel ez a tapasztalat mögöttem volt, itt a NEK-en sokkal természetesebben ment. Elhatároztam, hogy hívni fogom a gyógyítás Lelkét, imádkozni fogok a gyógyulásomért, hogy szolgálhassak a záró szentmisén. Ettől kezdve a hátralévő 3 napban rengeteget imádkoztam, főleg röpima formájában: „Jézus, gyógyíts!” Nem akartam sokat. Nem kértem teljes gyógyulást, csak annyit szerettem volna, hogy kicsit jobban legyek, ne kelljen az orromat fújnom állandóan. De voltak gyermeki (?) elképzeléseim is. Elképzeltem, hogy a csütörtöki szentmisén magamhoz veszem az Úr Testét, és hopp, makkegészséges leszek. Ám ez nem így történt. De nem tántorított el ez a tapasztalat! Úgy éreztem, hogy ez a hitemnek egy visszajelzés. Ettől kezdve előfordult, hogy nem is a gyógyulást kértem, hanem elsősorban a hitem erősödéséért könyörögtem. A következő napi szentmisén megint nem történt meg a várva várt gyógyulás, de megint nem törtem össze. Kitartottam, és éreztem, hogy azért egyre jobban vagyok.
Elérkezett a szombat, amikor hajnaltól kora délutánig toppon kellett lenni, ekkor volt a főpróbánk a Hősök terén. Hát, kellett használnom a zsebkendőmet rendesen. Kicsit el voltam keseredve. Ám ekkor megint történt bennem egy változás ennek hatására, ugyanis mertem imát kérni a gyógyulásomért. Ráadásul nem is akárkitől kérhettem: a bérmakeresztanyámtól. Együtt énekeltünk ugyanis a kórusban. Tőle kértem közbenjárást, tőle, aki a püspök atya elé kísért annak idején, hogy megkapjam a Szentlélek ajándékait. Véletlen? Nem hiszem…
Nos, elérkezett a vasárnap. Felültünk a kórus-dobogóra. Arra határozottan emlékszem, hogy szinte rögtön tüsszögés-sorozattal kezdtem az ott töltött időt. Aztán zajlott szépen minden. A különböző előadókat követve elkezdtünk énekelni. A Szentatya bemutatta a szentmisét. Véget ért a „szereplésünk”. Én meg min kaptam magam? Amíg csak énekeltünk, egyszer sem kellett sem tüsszentem, sem orrot fújnom… Véletlen? Nem hiszem… Helyettem a Lélek fújt. Megkaptam.
„Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla…” (1Jn 1,2)
De nem csak ez történt velem ez idő alatt. Szeretettel osztom meg egyházközségünk honlapján megjelent tanúságtételemet is. Jézus él! És hiszem, hogy minden forrásom Belőle fakad. Amen.
Dinnyésné Cseri Emi