A legutóbbi tápiós találkozót záró szentmise előtt hallhattunk egy levelet. Szeretett Feri atyánk búcsúlevelét.

Ráduly Feri atya évről-évre, nagy „cserkész-lendülettel”, és még nagyobb szeretettel vett részt a tápiós táborokban. Hol a kicsibe, hol az ifibe, hol mindkettőbe jött, állította a fiataloknak a sátrat, misézett, gyóntatott. Ahogy jött-ment a tábor területén, mindenkihez volt egy-egy kedves szava, sokakkal folytatott mélyebb, lelki beszélgetést, és sokan neki köszönhetik, hogy megtettek egy-egy újabb lépést az Isten felé.

Jól megérdemelt nyugdíjazása miatt búcsúzott most tőlünk, mégis szívszorító volt hallgatni szavait. Úgy gondolom, sokan vagyunk, akik bár tudtuk, hogy el fog következni ez az idő is, mégsem voltunk rá felkészülve. Ha elő is került, elhessegettük a gondolatot. Most pedig valóság, búcsúznunk kell. Nem tehetjük ezt méltóbb módon, mint egy közös szentmisével november 3-án, szombaton este 18 órától, Tápióságon.   

Azonban szeretnénk itt is búcsúzni. Egyszerűen, ahogyan ő köztünk járt. Eközben pedig minden lépése után nyomot hagyott. Ezen nyomok megosztásával szeretnénk búcsúzni, emlékezni, hálát adni az együtt töltött időért, Feri atyáért.

 

„Hogy van-e élményem Feri atyáról, vagy pár gondolatom róla?

Nos, van. Nem is egy, mégis azt válaszoltam: nem biztos, hogy azok alkalmasak egy cikk megtöltésére. Ez szeget ütött a fejembe. Ha már másnak nem sikerült még... Miért nem érzem az atyával kapcsolatos emlékeimet publikusnak? Néhány tejkaramellbe való harapás után, mint Patrik, az éjjeli őr lámpája a sátor ablakán, bevillant a válasz. Ez a metaforikus lámpavillanás pedig arra derített fényt, hogy hiszen azért, mert ő mindenki Feri atyája volt!

Ha hirdették, hogy ő tartja az esti misét, mind hallottuk: »Hohooo!« – az ő hangján, ahogy ezzel a felkiáltással szakította meg mondandóját prédikációjában – ami máris újra teljes egészében magára vonta figyelmünket, akárhány szúnyog is szívta épp’ a vérünk.

Mindannyian látjuk magunk előtt az ő mosolyát, mely nem válogatott, mindannyiunknak szánta evangelizálásképpen.

Generációk - köztük az enyém is - nőttek fel az ő mosolyán, prédikációján. Emlékszem, nem tudtam nem figyelni, mikor hozzám/hozzánk szólt. Hát hogy’ is hagyhattuk volna figyelmen kívül, mikor arról beszélt a prédikációban, hogy a néni, aki beesett a sínekre, elkergette, mikor ő fel akarta segíteni onnan. Most is hallom – biztos vagyok benne, hogy más is hallja –, ahogy ezen monológot befejezve, az esetet eljátszva hátra lépett, kezét maga elé emelte, mint a kisgyermek, kit az édességes-fiókban matatva rajtakapnak szülei, majd meglepetten mondta: »Ujjujuj, gondoltam.« Mindez talán nem tűnik többnek egyszerű nosztalgiánál. Így tehát jobb, ha a jellemét próbálom megfesteni a tetteivel. Az életét a fiatalok evangelizálására tette fel. Ezt viszont nem csupán szavakkal, nem csupán egy-egy mosollyal gondolta véghezvinni. Alig néhány éve csupán! Alig néhány éve, hogy a fiatalok számára, akiket ő, az ifitáborba el akart juttatni, a zárt kapun átmászva, egymaga felállította a sátrakat, majd még mielőtt bárki odaért volna, hogy a táborhelyet kinyissa, már ki is mászott és ott sem volt. Micsoda elhatározás! Micsoda erő! Micsoda hit! – Gondoltam, mikor hallottam az esetet.

Pedig számára ez csak játék volt. Mindez hozzátartozott a fiatalos jelleméhez, az Istennel való közös élethez. Annyi minden lenne még, ami érdemelne pár sort, de úgy gondolom: »Akinek szeme van, lássa meg, akinek füle van, hallja meg!« Ennyi elég lehet, hogy immár biztos alapokon nyugodva kijelenthessük: Ő mindannyiunk Feri atyája volt. Hálás vagyok, amiért szolgált táborainkban, amiért rólunk ő is szép emlékeket hordozva szívében megy most nyugdíjba!”

„Amikor megindult a Tápió, megkeresték a környező atyákat. Ő volt közülük a leglelkesebb. Az atya mindig jött, hozta a gyerekeket, állította nekik a sátrat. Amikor ott volt, mindig gyóntatott és misézett is. A gyerekek roppantul szerették. Ő is a gyerekeket. Fontosnak tartotta, hogy megköszönje az örömöket, amiket kapott, és hogy bátorítson titeket a folytatásban.”

„Emlékszem, Feri atya ott volt minden kistáborban. Már a tábor kezdete előtt hozta a gyerekeinek a sátrat és egy nappal előtte mindig fel is állította. Ha jött az eső már úton is volt a tábor felé, hogy segítsen a sátrak nejlonozásában. Szerintem 4-5 éve vezettem már a kistábort, amikor odajött hozzám a táborban és azt mondta: Nagyon jó, hogy ennyi mindent vállalsz a Tápióban, de időt kell biztosítanod arra is, hogy kipihend magad. (Látta rajtam, hogy fáradt vagyok.) De ezzel nem zárult le ez a téma. Még abban az évben, karácsony előtt lehetett néhány héttel, amikor megállt a trabantjával a házunk előtt. Bejött, leültünk a konyhaasztalhoz és kipakolt mindenféle térképet. Elővett egy kockás kisfüzetet, amibe összeírta, hogy egy egyhetes Tátra túrára milyen útvonalat javasol. Miket érdemes megnézni, merre érdemes menni stb. Nekem ez a személyes figyelem nagyon sokat jelentett.  Példaadó az a hozzáállás is, ahogy ő a Tápióhoz viszonyul. A legtöbben, ha találunk egy jó célt, akkor társakat keresünk, hogy támogassák a mi célunkat. Ő pedig, bár mindig cserkész volt, és az is marad, mégis teljes mellszélességgel beállt a Tápió szolgálatába. Sokan tartozunk neki köszönettel a személyes figyelemért és áldozatkész segítségéért. Én biztosan.”

„Nagyon emlékezetes élményem Feri atyával és a Tápióval kapcsolatban, hogy általában a strandos napra hívtuk le misét tartani. Élmény volt egy pörgős, pancsolós délután után az ő szavait hallgatni a prédikációjában.”

„Mikor még gyerektáborba jártam, mint résztvevő, Ráduly Feri atya általában a strand utáni »naplementés« miséket tartotta a sírkertben. Az egyik ekkor mondott prédikációjának a címe a kocogó Mária volt. Nagy hatással volt rám, a mai napig tudok meríteni csupán ebből a szentbeszédből. Évekkel később, már kisebb testvérként egyik nyáron megkérdeztem atyától, hogy újra elmondja-e a kocogó Máriát a gyerekeknek, és mosolyogva ezt válaszolta: »Ki tudja, mit fog a fülembe súgni a Szentlélek!«”

„Egyik meghatározó Tápiós élményem vele kapcsolatban, egy strand utáni szentmiséje. A strand után mindenki kellő kimerültséggel próbált részt venni a sírkertben tartott szentmisén, amit ő persze elég hamar észrevett és humorával, derűségével szeretett volna feldobni minket. Éppen az »álruhás kis Jézusról« prédikált nekünk. Mai napig emlékszem, ahogy elmutogatta, hogy is nézett ki, hogyan viselkedhetett Jézus gyermekként. Zseniális előadása mindenkit megnevettetett. Felrázódtunk az álmosságunkból és valami kicsit elültetett a szívünkbe az Isten országáról. Azt hiszem, ezeket a meséket az ember mindig a szívében hordozza, és felnőttként is képes ezekből erőt meríteni a szürke hétköznapokon.”

 

„Egy tápiós misén a prédikációban – már nem emlékszem, mi volt az Ige, amiről beszélt –, elmesélt egy történetet, amikor a háború idején elbújtak a pincében a családjával. Nagyon féltek, a Most segíts meg Máriát imádkozta. Elmesélte, hogyan segített neki a Szűzanya. Amikor ezt hallottam tőle – kb. 10 éve –, még nem ismertem ezt az imát. Az ő hatására néztem utána, tanultam meg. Azóta nekem is nagy segítség lett ez az ima.”

„Az ő prédikációja volt az első, amire eddigi életemben oda tudtam figyelni, nagyon jó humorérzéke van. De sajnos még mindig nem tudom, hogy »száz szó, mint egy« vagy »egy szó, mint száz«, mert mindig mást mondott.”

„Az első emlékem Feri atyával az első találkozásunk. Emlékszem, az első tápiós táborom volt, azt se tudtam, ki az a Ráduly Feri atya… A strand után teljesen kimerült voltam, jött volna a szentmise... Fogtam a kispárnámat, vittem magammal, hogy majd lehet, elalszom közben. Hát, akkor még nem tudtam, hogy Feri atyánk miséjén nem lehet elaludni. :D Nem csak, hogy nem aludtam el, de teljesen felfrissültem, és sok értékes gondolattal gazdagodtam akkor is, és azóta is minden egyes találkozásnál. Hozzá kell tennem, hogy neki köszönhetem azt is, hogy az első két évben volt hová lehajtanom a fejem, mivel az általa gondosan felállított sátorban adott nekem szállást. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ismeretlenül is befogadott, gondoskodott a »saját gyermekei« mellett rólam is. Mert valóban azt tette: minden táborban többször leellenőrizte, hogy az általa szakszerűen, bombabiztosan felállított sátrak jól állnak-e, a cövekek, amelyeket saját maga készített fából, a helyükön vannak-e, a fólia rendben van-e.  És ha valami hibádzott, nem várt senkire, azonnal javította. Előrelátó és gyakorlatias, mindenre volt/van jó megoldása. Rengeteget tanultam tőle. Többek között azt is, mit tegyek, ha igazán kimerült vagyok, vagy hogyan előzzek meg tutira egy meghűlést. Hatalmas szeretettel van felénk, mindig van 1-2 bíztató, kedves szava. Őt valóban érdekli, mi van velem, nem csak felteszi a kérdést, figyelmesen végighallgat, és legközelebb is emlékszik a válaszaimra. Mindig van jó tanácsa. Na, és mindig rájön, ha valami nem kerek. Észreveszi, ha nyomaszt valami és megpróbál segíteni. Jó volt látni, ahogyan a rábízottakról gondoskodott, szerette őket, legyen ez akár az egyházközsége vagy a Tápió.
Lenyűgöző életereje van, az idei évben már nagyon féltettem őt, hogy az egészségi állapota ellenére mégis eljön közénk a táborba ugyanazzal a lendülettel és... és egyszerűen csak adja nekünk magát és vele Jézust, ahogyan mindig is tette.
Az egyik legfontosabb emlék a számomra, amikor végighallgatta a nagyon emberi aggodalmaskodásomat, és valami végtelenül egyszerű dolgot mondott, amire nem emlékszem már sajnos pontosan, csak az maradt meg, hogy tűz-füst-parázs volt a párhuzam valahogy… de az a megnyugtató bizonyosság és határozottság, amivel mondta, hogy nem kell félni, minden rendben lesz, a Szűzanya és Jézus segítenek, ez mindent vitt. Ebbe a megnyugtató érzésbe sokszor kapaszkodtam már azóta is. Nem felejtem kedves, figyelmes, hálás személyét, szeretetét. Ami mindig a fülembe fog csengeni, ha rá gondolok: »Örülök örömeiteknek!«”

 

 

„Tőle tanulhattam többekkel együtt én is a személyes ima fontosságát, ehhez segítségül a »papucs-imát«, vagyis reggel felkeléskor egyik láb a papucsba: »Dicsőség«, másik láb: »Istennek!«. Egyszerűen nagyszerű! Köszönöm!”

 

„Szerencsés vagyok, hogy hallgathattam, és ilyen sokat és sokáig tanulhattam tőle. Sok-sok imát küldök, és kellemes mindennapokat kívánok a továbbiakban. Köszönöm a beszélgetéseket és tanácsokat.”

 

„Nekem rengeteg erőt adtak a prédikációi, mindig pozitívan tudott mesélni, kedvesen állt hozzá az emberekhez minden helyzetben. Rendkívül kedves ember, hithű személyiség, akit soha nem fogok elfelejteni.”

 

„Nagyon értékeltem a humorát és nagyon tetszettek a prédikációi! Kora ellenére kitartóan jött közénk és hirdette Isten Igéjét!”

„Nagyon szerettem atya előadásait. Mindig megfog maradni az emlékezetemben. Akár azért, mert sokszor mise után odajött, hogy köszöni a szép zenéket, Isten biztos örült neki. Mindig próbált fiatalosan mozogni. Még egyszer pingpongozott is velem 3 percet, ami hatalmas élmény volt. A prédikációjában mindig komoly témákat hozott fel, de mindig viccesen adta őket elő, így hogyha a téma nem érdekelt, akkor is rá figyeltem az előadása miatt. Egy örök ifjú. Hiányozni fog körünkből.”

„Bármikor gyóntam, úgy éreztem mindig személyesen beszélgettünk. Bármikor láttam, mindig az jutott eszembe, én is ilyen életvidám akarok lenni ennyi idősen.”

„Amikor nála gyóntam azt mondta, hogy amikor lehet imádkozzak magamért és másokért. Ezt nem felejtettem el tőle.”

„Ő nagyon szimpatikus nekem, szerettem nála gyónni, mert mindig igyekezett személyes kapcsolatot létesíteni és minél többet megtudni rólam abban a kicsi időben. Úgy éreztem, valóban érdekli, hogy mi történik velem. Eszméletlenül barátságosnak, pozitívnak és közvetlennek tartom.”

„Ráduly Feri atya nekem az alázat, a hűség, az őszinte, tiszta szeretet példaképe, aki mindegy, hogy kivel találkozott, megtalálta benne a jót. A fiatalokat különösen szerette, és ahogyan csak tudta, támogatta.”

„A konyhás testvéreknek is mindig besegített egy kis krumpli pucolással vagy mosogatással, ha ráért.”

„Egyszerű, cuki és kész!”

 

Kedves „mindenki Ráduly Feri atyája”! 

Mindent köszönünk! Sokáig tartsa még a Jóisten erőben, egészségben! Sok áldást és örömet kívánunk nyugdíjas éveire! Mindig szeretettel gondolunk atyára.

 

A gondolatok és a képek összegyűjtéséért köszönet Bódis Virágnak, Horinka Dórinak, Koncz Dettinek és Szabó Enikőnek!